by Károly Bari
1
Time covered by sky.
Indifference.
The expressible shapes and spaces of being
are not buffeting
entangled in densely woven
denominations,
they are waiting for the fate.
The beginning is like
a captive in a gladiator’s net.
I’ll leave the vastness of bird
flown
rays,
the armpit smelling Summer
subway,
the slush of the winter city,
the tiny room
the simple peacock whispering
to mirrors.
Twilight makes space to become
its lair.
Wondering
hits a gap on the side of
unrepeatable,
through the gap one can see all
the way back
to the origin
and to a revolving fiery sword
surrounded
tree.
And the train’s running and zigzagging in
the night.
2
Those I’ve conjured in my thought are here
with me.
All the church servants are here
in the cabin of the wagon attached to the buffet
car,
the badges’ bowing in their hands
as we passed them.
The one who lay in a grave for three day is
here too,
and the orator who spoke on the sound of
the flooding river
who fastened his thin camel hair clothes
with
a leather belt on his body.
They are with me.
Behind me the sparkling trolley lines
and the nylon foils slapped by the wind
up on a construction scaffolding.
Before me
the summer walking on golden stilts in the
wheat,
hushed towns, villages,
people sleeping in station waiting rooms
tossing and turning between bars of
perspiration,
with extended train whistles
the invisible horizon was approaching,
where the night sky and Earth meet,
where the millstones of darkness copulate.
3
I stand in the hallway by the lowered
window
in the wind-disturbed pattern of the dim
light.
The masked days are over.
The train is taking me home
at the edge of fields of corn casting their
tassel away,
along streams wrapped around the waist of
willow trees,
covered with dried foliage branches,
in the countryside of well deep ditches.
The biblical brothers might have thrown
their beautiful, dream-reader brother into
such a ditch.
I’ll go where
there are no deceit,
delusions
of dreams,
dishonesty,
where
there are no humiliations,
no need for grate helmet and wire shirt
for meetings,
because there is no stabbing, cutting.
And I remember the one who descended
and opened the chest
cleaned the heart
and filled him with faith.
4
I’ll go there
what I have never left,
I was always there in the house overgrown
with my absence,
what happened there
that is mine
my grip didn’t die on it.
The cry of the garden rings over here
it’ll be yours when you release it.
Does this swooshing locked inside the
clacking of a train define me:
my former self and the person who I will
become?
Does this mean the months that sped ahead
or those that are coming:
a twelve-winged fly similar to the beat of
illusions?
the imagination delving in the distance
inhabiting my conscience:
a hermit in the desert spinning a rope of
palm fiber,
city gate towers rising from nothing,
the truth uttered by chance
- guileless light on the minefield.
Expressions of a storm in my breath,
the squirm of the lightning-impaled
pitch-dark night,
tarp covered haystack in the back yard,
roaring, the snout of tornado,
mud crested by heavy footsteps.
5
Those who followed me won’t find me
when they search me as an elusive game,
I’ll become a forest,
when they search me as a healing plant,
I’ll become a meadow
and a testifying sob will float before them
in the air – and that’ll be me as well.
The day of the childhood cloud-war
seeps through the black gauze twined to
rattle:
dogs chill under the lashes of fences in
the faint heat,
cracking, dry bean pods,
as they shoot out,
and a province ruined by the commands
uttered in a brigand’s lair,
its inhabitants are waiting for their own
decay
like fish in putrescent ponds.
I do know that the dead bodies bringing
luck have arrived promptly to the platform:
my father shakes the stern sack off him,
puts his right hand to his ear, and sings,
my brother who was run over came also,
he brought his scattered body parts from
the street,
finally, my mother arrived,
crows perched on her shoulders, tugging at
her bun of hair,
she shoos them, but they aren’t alarmed,
they’re cawing,
such a knowledge is like propping up the
blessing arm.
6
The whiz moving like a snake glide
brilliantly so does
the storm shooting out from the index
finger of darkness.
Through the ever-vibrating, rain-stained
train window
it’s hardly visible:
as a drenched angel ran under a massive oak
If they would find her
they’d hack her wings and drain her blood.
people who can be deployed against anyone
at any time.
they are lined up like flags inscribed on a
tactical map,
in a world amazed by the dust of death.
They don’t know the engravings of stone
tablets,
there are hawk’s jesses and large clawed
thoughts
and fire-button-eyed sentences float around
me.
And the perspective becomes transparent:
I'm young,
I reproduce thick blue foam sprouting
branches
with my poems.
I’m old,
now the curbs are unstoppable mountains.
The leaves in their pockets guarding dawn
and the rivers with rock-breaking beams
pretend to be indifferent.
7
Everything there is, is alive
the stone,
the closing noise of the latch,
the begging bowl,
the rail tracks in the rain,
reality is imperishable breeding.
A prayer requesting miracle
spent the night in the within
the poppies encircled boundary.
As if it were smoke.
As if the fields were a rose garden from
the legend
besieged by flames.
Yet only the fog built a tent out of foil.
And flowers trained to flutter swept the
lands.
And as if from afar
from the basement of twilight
a lath tapped with a wooden hammer would
call,
to set out to sanctify obedience.
Those who were created by thought
disappear:
traveling companions, the fortified towers
of the gate of the city wall and the dead.
Upon arrival I’ll get off alone.
Only the clatter of my shoes is heard
in the hall of the inhabited railway
station.
8
The words
withdraw
between the lips.
Flock of bird in stitched height
evict
their growths.
The seasons change.
And as the water drips
from the tin of the dissection table
days align
after days.
Twilight devouring shadows,
darkness maturing stars in his beard,
dew executed by the morning light,
round-cut, interminable white hedges in the
sky.
The landscape is one adjoining sign.
Motionless road.
Forest edge.
Rumbling pheasant drills the air.
Wave walked sand.
Ocean,
written with the escape of octopuses.
Translated from Hungarian by gabor g gyukics
Károly Bari
Éjszakai utazás -Journey at Night
1.
Éggel fedett idő.
Részvétlenség.
A lét kifejezhető terei és formái
a sűrűszövésű megnevezésekbe gabalyodva
nem hánykolódnak,
sorsukra várnak.
Olyan a kezdet,
mint egy gladiátor hálójának foglya.
A madárjárta sugarak rengetegét
elhagyom,
el a hónaljszagú nyári metrót,
a városi sós hólét,
a kis szobát,
el a tükörnek sugdosó, egyszarvú pávát.
A helyszínt a homály teszi meg odújának.
A tűnődés
rést üt a megismételhetetlenen,
a résen át vissza lehet látni
egészen az eredetig
és egy fáig,
amely körül tüzes kard forog.
És az éjszakában fut, kanyarog a vonat.
2. Itt vannak velem a gondolatban megidézettek.
A büfékocsihoz kapcsolt vagonnak a fülkéjében
itt vannak mind a templomszolgák,
akiknek kezében hajlongtak a jelvények,
amikor elhaladt mellettük.
Itt van Ő is, aki három napig a sírban feküdt,
és itt van az áradó folyó hangján beszélő,
aki bőrövvel erősítette testére
gyér, teveszőr ruházatát.
Itt vannak velem.
Mögöttem maradnak a szikrázó trolivezetékek,
az építkezések állványzatain
szelet pofozó nejlonfóliák.
Előttem
a búzában arany-gólyalábakon lépkedő nyár,
elcsendesedett városok, falvak,
verejtékezés rácsai között forgolódók,
állomási várótermekben alvók,
elnyújtott vonatfütyülésekkel
közelítgetett láthatatlan láthatár,
ahol összeér az éjszakai ég és föld,
ahol a sötétség malomkövei párzanak.
3. Állok a folyosón a lehúzott ablaknál,
széllel zaklatott mintázatában a gyönge világításnak.
Véget értek az álarcos napok.
Hazafelé visz a vonat
címerüket hányó kukoricások szélén,
fűzfák derekára tekeredett patakok mentén,
megszáradt lombú ágakkal takart,
kútmély gödrök vidékén.
Egy ilyen gödörbe dobhatták bele
a bibliai fivérek szépséges, álomfejtő öccsüket.
Megyek oda,
ahol nincsenek álságok,
ábrándokat becéző ámítások,
őszintétlenségek,
ahol nincsenek megalázások,
nem kell rostélyos sisak és sodronyos ing
a találkozásokhoz,
mert nincsenek szúrások, vágások.
És emlékezek arra, aki alászállt
és fölnyitotta a mellkast
és megtisztította a szívet
és megtöltötte hittel.
4. Megyek oda,
ahonnan sose jöttem el,
a távollétemmel benőtt házban mindig ott voltam,
ami ott történt,
az az enyém,
nem húnyt ki rajta a szorításom.
Idáig csördül az udvar kiáltása:
csak akkor lesz a tiéd, amikor elengeded.
Ez a vonatkattogásba foglalt suhanás jelent-e engemet:
egykori önmagamat és akivé majd válni fogok?
Ez jelenti-e a tovairamlott és eljövendő hónapokat:
a tizenkétszárnyú repülést, amely mint a káprázat ütése?
Meglakja a tudatot a messzeségben motozó képzelet:
a pálmarost kötelet fonó sivatagi remete,
a semmiből kiemelkedő városkapu tornyok,
a véletlenül kimondott igazság
— gyanútlan fény az aknamezőn.
Lélegzetemben vihar kifejezései,
villámokkal átnyársalt koroméj vergődése,
leponyvázott kazal a kert alján,
recsegés, a tornádó ormánya,
nehézkes léptekkel kitaréjozott sár.
5. Nem találhatnak rám, akik utánam jönnek,
amikor befoghatatlan vadként keresnek, erdő leszek,
amikor gyógyító növényként, akkor rét,
és előttük a levegőben mindig ott úszik majd
egy tanúságtevő zokogás – és az is én leszek.
Átüt a zakatolásra csavart, fekete gézen
a gyermekkori felhő-háború napja:
az ájulatos hőségben kerítések pillái alatt hűsölő kutyák,
a megrepedő, száraz babhüvelyek,
ahogy kilövődnek,
és a rablóbarlangban elhangzó parancsokra szétvondogált tartomány,
ahogy tehetetlenül várják pusztulásukat a lakói,
mint lassan poshadó tóban a halak.
Tudom, már megérkeztek a peronra a szerencsét hozó halottak:
apám a komor zsákot lerázta magáról,
jobb kezét fülére teszi, úgy énekel,
elgázolt bátyám szintén megérkezett,
utcáról összeszedett testrészeit elhozta,
és végül megérkezett anyám,
varjak telepednek vállaira, kontyát cibálják,
hessegeti őket, de meg se riadnak, azt csiripolják,
az efféle tudás olyan, mint az áldásosztó kar kitámasztása.
6. Meg-megragyogva siklik a kígyómozgású zúgás
és a sötétség mutatóujjából előtört fergeteg.
A folyton rezgő, esőmázgálta vonatablakon át
alig lehet kivenni:
terebélyes tölgy alá szalad be egy ázó angyal.
Ha rátalálnak,
lenyiszálják a szárnyait és kifolyatják a vérét.
Mint harcászati térképbe szúrt jelzőzászlócskák,
halál porával lepett világban vannak fölsorakoztatva
a bármikor bárki ellen bevethető emberek.
Nem ismerik a táblák véseteit.
Körülöttem sólymok lábszíjai lebegnek
és nagykarmú mondatok és tűzgombszemű mondatok.
És áttetszővé válik a távlat:
fiatal vagyok,
verseimmel sokasítom
a tajtékokat rügyező, vastag, kék ágakat;
öreg vagyok,
a járdaszegélyek is meglábalhatatlan hegyeket jelentenek.
És közömbösséget színlelnek
a zsebeikben hajnalokat őrizgető falevelek
és a sziklabontó csőrű folyók.
7. Minden él, ami van,
a kő,
a zárzörej,
a koldustálka,
a vonatút az esőben,
a valóság múlhatatlan tenyészet.
Csodakérő imádság éjszakázott
a pipacsok által gyűrűbe fogott határban.
És mintha füst lenne.
És mintha a határ
a lángokkal ostromolt rózsakert lenne a legendából.
Pedig csupán a köd épített fólia-sátrat.
És lobogásra kiképzett virágok lepték el a földeket.
És mintha messziről
fakalapáccsal ütögetett léc hívóhangja szólna,
a derengés alagsorából
az engedelmesség megszentelésére indulnak.
És eltűnnek a gondolatban teremtettek:
az útitársak, a városfal megerődített kaputornyai és a halottak.
Megérkezéskor egyedül szállok le.
A néptelen pályaudvari csarnokban
csak az én cipőm kopogása hallatszik.
8
Visszahúzódnak
az ajkak közé
a szavak.
A madárcsapat-varrottas magasság
kilakoltatja
képződményeit.
És évszakok váltakoznak.
És ahogy a boncasztal bádogjáról
víz csepeg,
sorjázik
napra nap.
Árnyékokat habzsoló alkony,
szakállában csillagokat érlelő sötétség,
harmatokat kivégző reggeli fény,
kerekre nyírt, végeérhetetlen, fehér sövények az égen.
És egybefüggő jel a táj.
Mozdulatlan út.
Erdőszél.
Dörögve levegőbe fúródó fácán.
Hullámjárta homok.
Óceán,
polipok menekülésével teleírva.
Károly Bari (1952) is a poet of prodigious ability and precocious achievement who at the age of seventeen published a volume of poetry of such startling originality and power that he immediately established himself as a major figure in Hungarian literature. Bari’s poetry features arresting imagery, passionate intensity and exotic evocations of Gypsy life.
His
following publications proved that he was one of the great masters of Hungarian
language. His command of the nuances of diction, his realization of the
structural potential of the language’s flexible syntactical system, and his
virtually palpable exploration of imagistic interconnections combined with his
sensitivity to the subtleties of rhythm, tone and voice left him unmatched
among his contemporaries.
“Károly
Bari explodes into our word with a poetry of throbbing hot blood that turns to
coagulating soot, sky-thrashing desire and self-consuming ecstasy of guilt,
flames, black night, blinding light and enigmatic symbols. The feverish heat
that transcends his voice dies down at times and his words then sound tamer;
his images become almost classically clear. At other times the softness of
eastern lyricism surfaces in his lines.” (Géza Féja)
The
centuries-old vicissitude of the Gypsy people is one of the main subjects of
his poems which are similarly concerned with the conditions of his own existence.
He is a poet who turns to his people, who is self-righteous and uncompromising
and who seeks to enforce his set of moral norms. He writes about the situations
and customs of the Gypsy diaspora and connects them to the culture of other nations,
proving a common system of motivations and emotionality.
His poetry conveys the malaise of its people with a sensitively rich in visual cues. He is surreal in spirit. He organizes his memories and visions with conscientious editing. His imagination and his vision of reality are realistic down to microscopic detail. His metaphors are essentialized living things. He draws bold associations that turn his visions into concrete spectacle. He is not afraid of any part of language; he is at home in all of it. He does not operate via images meant to astonish, since surrealism is not an adventure for him, but a perception of the world, a mode of representation, a language of form, an expression of the truth. His pure-minded outbursts resonate throughout his works. He believes in the liberating power of surrealism, believes that the world can be changed. He fights against lies and trusts in the power of the written word. He is bold and rebellious. Behind his calmness, he works with temper, speaks in a passionate voice, is chased by his transcendent faith. Bari is grim, he can't afford to be ironic. He is not a believer in traditional constraints, but rather a combination of inner thoughts that swing back and forth as he speculates about the nature of the world.
