Tuesday 29 November 2022

Poem - Journey at Night - by Károly Bari - Translated from Hungarian by Gabor G Gyukics





Journey at Night

by Károly Bari


1

Time covered by sky.

Indifference.

The expressible shapes and spaces of being

are not buffeting

entangled in densely woven denominations,

they are waiting for the fate.

The beginning is like

a captive in a gladiator’s net.

I’ll leave the vastness of bird flown

rays,

the armpit smelling Summer subway,

the slush of the winter city,

the tiny room

the simple peacock whispering to mirrors.

Twilight makes space to become its lair.

Wondering

hits a gap on the side of unrepeatable,

through the gap one can see all the way back

to the origin

and to a revolving fiery sword surrounded

tree.

And the train’s running and zigzagging in the night.

 

2

Those I’ve conjured in my thought are here with me.

All the church servants are here

in the cabin of the wagon attached to the buffet car,

the badges’ bowing in their hands

as we passed them.

The one who lay in a grave for three day is here too,

and the orator who spoke on the sound of the flooding river

who fastened his thin camel hair clothes with

a leather belt on his body.

They are with me.

Behind me the sparkling trolley lines

and the nylon foils slapped by the wind

up on a construction scaffolding.

Before me

the summer walking on golden stilts in the wheat,

hushed towns, villages,

people sleeping in station waiting rooms

tossing and turning between bars of perspiration,

with extended train whistles

the invisible horizon was approaching,

where the night sky and Earth meet,

where the millstones of darkness copulate.

 

3

I stand in the hallway by the lowered window

in the wind-disturbed pattern of the dim light.

The masked days are over.

The train is taking me home

at the edge of fields of corn casting their tassel away,

along streams wrapped around the waist of willow trees,

covered with dried foliage branches,

in the countryside of well deep ditches.

 

The biblical brothers might have thrown

their beautiful, dream-reader brother into such a ditch.

I’ll go where

there are no deceit,

delusions of dreams,

dishonesty,

where there are no humiliations,

no need for grate helmet and wire shirt

for meetings,

because there is no stabbing, cutting.

And I remember the one who descended

and opened the chest

cleaned the heart

and filled him with faith.

 

4

I’ll go there

what I have never left,

I was always there in the house overgrown with my absence,

what happened there

that is mine

my grip didn’t die on it.

The cry of the garden rings over here

it’ll be yours when you release it.

Does this swooshing locked inside the clacking of a train define me:

my former self and the person who I will become?

Does this mean the months that sped ahead or those that are coming:

a twelve-winged fly similar to the beat of illusions?

the imagination delving in the distance inhabiting my conscience:

a hermit in the desert spinning a rope of palm fiber,

city gate towers rising from nothing,

the truth uttered by chance

- guileless light on the minefield.

 

Expressions of a storm in my breath,

the squirm of the lightning-impaled pitch-dark night,

tarp covered haystack in the back yard,

roaring, the snout of tornado,

mud crested by heavy footsteps.

 

5

Those who followed me won’t find me

when they search me as an elusive game, I’ll become a forest,

when they search me as a healing plant, I’ll become a meadow

and a testifying sob will float before them

in the air – and that’ll be me as well.

The day of the childhood cloud-war

seeps through the black gauze twined to rattle:

dogs chill under the lashes of fences in the faint heat,

cracking, dry bean pods,

as they shoot out,

and a province ruined by the commands uttered in a brigand’s lair,

its inhabitants are waiting for their own decay

like fish in putrescent ponds.

I do know that the dead bodies bringing luck have arrived promptly to the platform:

my father shakes the stern sack off him,

puts his right hand to his ear, and sings,

my brother who was run over came also,

he brought his scattered body parts from the street,

finally, my mother arrived,

crows perched on her shoulders, tugging at her bun of hair,

she shoos them, but they aren’t alarmed, they’re cawing,

such a knowledge is like propping up the blessing arm.

 

6

The whiz moving like a snake glide brilliantly so does

the storm shooting out from the index finger of darkness.

Through the ever-vibrating, rain-stained train window

it’s hardly visible:

as a drenched angel ran under a massive oak

If they would find her

they’d hack her wings and drain her blood.

people who can be deployed against anyone at any time.

they are lined up like flags inscribed on a tactical map,

in a world amazed by the dust of death.

They don’t know the engravings of stone tablets,

there are hawk’s jesses and large clawed thoughts

and fire-button-eyed sentences float around me.

And the perspective becomes transparent:

I'm young,

I reproduce thick blue foam sprouting branches

with my poems.

I’m old,

now the curbs are unstoppable mountains.

The leaves in their pockets guarding dawn

and the rivers with rock-breaking beams

pretend to be indifferent.

 

7

Everything there is, is alive

the stone,

the closing noise of the latch,

the begging bowl,

the rail tracks in the rain,

reality is imperishable breeding.

A prayer requesting miracle

spent the night in the within

the poppies encircled boundary.

As if it were smoke.

As if the fields were a rose garden from the legend

besieged by flames.

Yet only the fog built a tent out of foil.

And flowers trained to flutter swept the lands.

 

And as if from afar

from the basement of twilight

a lath tapped with a wooden hammer would call,

to set out to sanctify obedience. 

Those who were created by thought disappear:

traveling companions, the fortified towers of the gate of the city wall and the dead.

Upon arrival I’ll get off alone.

Only the clatter of my shoes is heard

in the hall of the inhabited railway station.

 

8

The words

withdraw

between the lips.

Flock of bird in stitched height

evict

their growths.

The seasons change.

And as the water drips

from the tin of the dissection table

days align

after days.

Twilight devouring shadows,

darkness maturing stars in his beard,

dew executed by the morning light,

 

round-cut, interminable white hedges in the sky.

The landscape is one adjoining sign.

Motionless road.

Forest edge.

Rumbling pheasant drills the air.

Wave walked sand.

Ocean,

written with the escape of octopuses. 

 

                                    Translated from Hungarian by gabor g gyukics 



Károly Bari

Éjszakai utazás -Journey at Night

 

1.  

Éggel fedett idő.
Részvétlenség.
A lét kifejezhető terei és formái
a sűrűszövésű megnevezésekbe gabalyodva
nem hánykolódnak,
sorsukra várnak.
Olyan a kezdet,
mint egy gladiátor hálójának foglya.
A madárjárta sugarak rengetegét
elhagyom,
el a hónaljszagú nyári metrót,
a városi sós hólét,
a kis szobát,
el a tükörnek sugdosó, egyszarvú pávát.
A helyszínt a homály teszi meg odújának.
A tűnődés
rést üt a megismételhetetlenen,
a résen át vissza lehet látni
egészen az eredetig
és egy fáig,
amely körül tüzes kard forog.
És az éjszakában fut, kanyarog a vonat.



2. Itt vannak velem a gondolatban megidézettek.
A büfékocsihoz kapcsolt vagonnak a fülkéjében
itt vannak mind a templomszolgák,
akiknek kezében hajlongtak a jelvények,
amikor elhaladt mellettük.
Itt van Ő is, aki három napig a sírban feküdt,
és itt van az áradó folyó hangján beszélő,
aki bőrövvel erősítette testére
gyér, teveszőr ruházatát.
Itt vannak velem.
Mögöttem maradnak a szikrázó trolivezetékek,
az építkezések állványzatain
szelet pofozó nejlonfóliák.
Előttem
a búzában arany-gólyalábakon lépkedő nyár,
elcsendesedett városok, falvak,
verejtékezés rácsai között forgolódók,
állomási várótermekben alvók,
elnyújtott vonatfütyülésekkel
közelítgetett láthatatlan láthatár,
ahol összeér az éjszakai ég és föld,
ahol a sötétség malomkövei párzanak.



3. Állok a folyosón a lehúzott ablaknál,
széllel zaklatott mintázatában a gyönge világításnak.
Véget értek az álarcos napok.
Hazafelé visz a vonat
címerüket hányó kukoricások szélén,
fűzfák derekára tekeredett patakok mentén,
megszáradt lombú ágakkal takart,
kútmély gödrök vidékén.
Egy ilyen gödörbe dobhatták bele
a bibliai fivérek szépséges, álomfejtő öccsüket.
Megyek oda,
ahol nincsenek álságok,
ábrándokat becéző ámítások,
őszintétlenségek,
ahol nincsenek megalázások,
nem kell rostélyos sisak és sodronyos ing
a találkozásokhoz,
mert nincsenek szúrások, vágások.
És emlékezek arra, aki alászállt
és fölnyitotta a mellkast
és megtisztította a szívet
és megtöltötte hittel.



4. Megyek oda,
ahonnan sose jöttem el,
a távollétemmel benőtt házban mindig ott voltam,
ami ott történt,
az az enyém,
nem húnyt ki rajta a szorításom.
Idáig csördül az udvar kiáltása:
csak akkor lesz a tiéd, amikor elengeded.
Ez a vonatkattogásba foglalt suhanás jelent-e engemet:
egykori önmagamat és akivé majd válni fogok?
Ez jelenti-e a tovairamlott és eljövendő hónapokat:
a tizenkétszárnyú repülést, amely mint a káprázat ütése?
Meglakja a tudatot a messzeségben motozó képzelet:
a pálmarost kötelet fonó sivatagi remete,
a semmiből kiemelkedő városkapu tornyok,
a véletlenül kimondott igazság
— gyanútlan fény az aknamezőn.
Lélegzetemben vihar kifejezései,
villámokkal átnyársalt koroméj vergődése,
leponyvázott kazal a kert alján,
recsegés, a tornádó ormánya,
nehézkes léptekkel kitaréjozott sár.



5. Nem találhatnak rám, akik utánam jönnek,
amikor befoghatatlan vadként keresnek, erdő leszek,
amikor gyógyító növényként, akkor rét,
és előttük a levegőben mindig ott úszik majd
egy tanúságtevő zokogás – és az is én leszek.
Átüt a zakatolásra csavart, fekete gézen
a gyermekkori felhő-háború napja:
az ájulatos hőségben kerítések pillái alatt hűsölő kutyák,
a megrepedő, száraz babhüvelyek,
ahogy kilövődnek,
és a rablóbarlangban elhangzó parancsokra szétvondogált tartomány,
ahogy tehetetlenül várják pusztulásukat a lakói,
mint lassan poshadó tóban a halak.
Tudom, már megérkeztek a peronra a szerencsét hozó halottak:
apám a komor zsákot lerázta magáról,
jobb kezét fülére teszi, úgy énekel,
elgázolt bátyám szintén megérkezett,
utcáról összeszedett testrészeit elhozta,
és végül megérkezett anyám,
varjak telepednek vállaira, kontyát cibálják,
hessegeti őket, de meg se riadnak, azt csiripolják,
az efféle tudás olyan, mint az áldásosztó kar kitámasztása.



6. Meg-megragyogva siklik a kígyómozgású zúgás
és a sötétség mutatóujjából előtört fergeteg.
A folyton rezgő, esőmázgálta vonatablakon át
alig lehet kivenni:
terebélyes tölgy alá szalad be egy ázó angyal.
Ha rátalálnak,
lenyiszálják a szárnyait és kifolyatják a vérét.
Mint harcászati térképbe szúrt jelzőzászlócskák,
halál porával lepett világban vannak fölsorakoztatva
a bármikor bárki ellen bevethető emberek.
Nem ismerik a táblák véseteit.
Körülöttem sólymok lábszíjai lebegnek
és nagykarmú mondatok és tűzgombszemű mondatok.
És áttetszővé válik a távlat:
fiatal vagyok,
verseimmel sokasítom
a tajtékokat rügyező, vastag, kék ágakat;
öreg vagyok,
a járdaszegélyek is meglábalhatatlan hegyeket jelentenek.
És közömbösséget színlelnek
a zsebeikben hajnalokat őrizgető falevelek


és a sziklabontó csőrű folyók.

7. Minden él, ami van,
a kő,
a zárzörej,
a koldustálka,
a vonatút az esőben,
a valóság múlhatatlan tenyészet.
Csodakérő imádság éjszakázott
a pipacsok által gyűrűbe fogott határban.
És mintha füst lenne.
És mintha a határ
a lángokkal ostromolt rózsakert lenne a legendából.
Pedig csupán a köd épített fólia-sátrat.
És lobogásra kiképzett virágok lepték el a földeket.
És mintha messziről
fakalapáccsal ütögetett léc hívóhangja szólna,
a derengés alagsorából
az engedelmesség megszentelésére indulnak.
És eltűnnek a gondolatban teremtettek:
az útitársak, a városfal megerődített kaputornyai és a halottak.
Megérkezéskor egyedül szállok le.
A néptelen pályaudvari csarnokban
csak az én cipőm kopogása hallatszik.


8

Visszahúzódnak
az ajkak közé
a szavak.
A madárcsapat-varrottas magasság
kilakoltatja
képződményeit.
És évszakok váltakoznak.
És ahogy a boncasztal bádogjáról
víz csepeg,
sorjázik
napra nap.
Árnyékokat habzsoló alkony,
szakállában csillagokat érlelő sötétség,
harmatokat kivégző reggeli fény,
kerekre nyírt, végeérhetetlen, fehér sövények az égen.
És egybefüggő jel a táj.
Mozdulatlan út.
Erdőszél.
Dörögve levegőbe fúródó fácán.
Hullámjárta homok.
Óceán,
polipok menekülésével teleírva.




Károly Bari (1952) is a poet of prodigious ability and precocious achievement who at the age of seventeen published a volume of poetry of such startling originality and power that he immediately established himself as a major figure in Hungarian literature. Bari’s poetry features arresting imagery, passionate intensity and exotic evocations of Gypsy life.

            His following publications proved that he was one of the great masters of Hungarian language. His command of the nuances of diction, his realization of the structural potential of the language’s flexible syntactical system, and his virtually palpable exploration of imagistic interconnections combined with his sensitivity to the subtleties of rhythm, tone and voice left him unmatched among his contemporaries.

            “Károly Bari explodes into our word with a poetry of throbbing hot blood that turns to coagulating soot, sky-thrashing desire and self-consuming ecstasy of guilt, flames, black night, blinding light and enigmatic symbols. The feverish heat that transcends his voice dies down at times and his words then sound tamer; his images become almost classically clear. At other times the softness of eastern lyricism surfaces in his lines.” (Géza Féja)

            The centuries-old vicissitude of the Gypsy people is one of the main subjects of his poems which are similarly concerned with the conditions of his own existence. He is a poet who turns to his people, who is self-righteous and uncompromising and who seeks to enforce his set of moral norms. He writes about the situations and customs of the Gypsy diaspora and connects them to the culture of other nations, proving a common system of motivations and emotionality.

            His poetry conveys the malaise of its people with a sensitively rich in visual cues. He is surreal in spirit. He organizes his memories and visions with conscientious editing. His imagination and his vision of reality are realistic down to microscopic detail. His metaphors are essentialized living things. He draws bold associations that turn his visions into concrete spectacle. He is not afraid of any part of language; he is at home in all of it. He does not operate via images meant to astonish, since surrealism is not an adventure for him, but a perception of the world, a mode of representation, a language of form, an expression of the truth. His pure-minded outbursts resonate throughout his works. He believes in the liberating power of surrealism, believes that the world can be changed. He fights against lies and trusts in the power of the written word. He is bold and rebellious. Behind his calmness, he works with temper, speaks in a passionate voice, is chased by his transcendent faith. Bari is grim, he can't afford to be ironic. He is not a believer in traditional constraints, but rather a combination of inner thoughts that swing back and forth as he speculates about the nature of the world. 


Gabor G Gyukics translator 

 





No comments:

Post a Comment

One Poem by Daniel Suter

  Narnia     I'm looking for the door , m y mind longing to explore .   I'm pushing it wide open , h oping to find the beauty   o f...